1.
"Szemtelen kis fénysugár szűrődik be a redőny rácsain, pont a szemembe világít. Felpillantok. Édesen alszik még. Most van egy kis időm csodálni, de csak addig míg fel nem ébresztem. Úgy sem bírom ki, hogy ne csókoljam édes ajkait, ne túrjak bele a puha hajába, és ne bújjak oda hozzá. Mert nála megnyugszom. Vele megnyugszom."

2.
"Szeszélyes szavak szóródnak szét szádból, akarva akaratlanul aggódsz amiatt, hogyan hatnak hiszékeny hitvesed hűlt helyének, magadra maradtál magányosan."

3.
"Mézédes kesergés, kínzó sóvárgás. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem vagy az enyém. Még."

4.
"Felbukkan, átjár, megkínoz. A lelki fájdalom fizikai fájdalommá alakul át. Érzem, hogy a szívem ki akarna szakadni a helyéről, hogy ő már nem bírja tovább, megy és keres egy új gazdát."

5.
"A szíved ujjong. De valami beléd mar ismét. Érzed, ahogyan a méreg elkezd felszívódni a vénáidban, egészen a szívedig hatol. Fáj. De pontosan mi is? Igen, ez az. Úgy hívják ezt a kígyót, hogy féltékenység. Hiába vagy boldog, egyszer úgyis megint melléd kúszik, megvárja a megfelelő pillanatot, beléd harap és szépen beléd engedi a mérgét. Megmérgez. Addig, amíg egyszer csak te leszel a kígyó."

6.
"Mit ér a nő,
melynek lelke hontalan?
mit ér a szív,
mely most oly boldogtalan?
Mit ér az élet,
melynek értelme nincsen?

Vizes mérföldkő.
Erről fogalmad sincsen."

7.
"Úgy érzem nem találok megnyugvást, és ez ellen még sem tudok semmit tenni. Meg vannak kötve a kezeim, nem tehetem azt, amire igazán vágyom. Úgy érzem, mintha be lennék zárva egy kalitkába. Egy kalitkába, amelynek az ajtaja tárva nyitva van. Rajtam áll, hogy kirepülök-e vagy sem. Ki akarok-e egyáltalán repülni? Vagy jó nekem ott, ahol vagyok? Nem. Nyilván nem jó. A szárnyaim le vannak kötözve, én mennék, de nem tudom, hogyan kellene nekikezdenem. Van egy visszatartó erő, ami nem enged kiszabadulni."

Első próbálkozásaimtől kezdve az utolsókig. Kedvenc írásaim. Folyamatos frissítés alatt.

xoxo, Róza Natasa

A hiányérzet, amely már gyermekkorom óta gyötör, a napokban újra felbukkant. Nem tudom levetkőzni ezt az érzést, teljesen a hétköznapjaim részévé vált. Felbukkan, átjár, megkínoz. A lelki fájdalom fizikai fájdalommá alakul át. Érzem, hogy a szívem ki akarna szakadni a helyéről, hogy ő már nem bírja tovább, megy és keres egy új gazdát. 

És hogy mégis mi ez a hiányérzet? Igazából csak én hívom így, nem csak ezzel a szóval tudnám jellemezni. Szeretethiány, megfelelési kényszer, féltékenység, figyelemhiány, depresszió. Csupa rossz dolog, melyeket gyermekkorom óta hordozok magamban. Teljesen felemészt, ha rámtör, napokig rosszul vagyok. És ha megkérdezik, hogy mi az, amitől ennyire boldogtalan vagy? Csak annyit tudok mondani, hogy minden. Minden. Nem tudnék csak egy rossz emléket megemlíteni. Próbálom elfelejteni az emlékeimet, és már csak az érzés marad hátra. 

Elvált szülők gyermekeként nem igazán szeretek a válásról beszélni. Egyszer megkaptam azt, hogy "Minek sír a szád? Örülj neki, hogy nem haltak még meg!" És tök igaza volt. De engem is veszteség ért 10 évvel ezelőtt. Elvesztettem az apámat, akit régen annyira imádtam. Elvesztettem. Szó szerint. Nem keres, nem beszélünk, nem tudom mi van vele. És úgy gondolom, hogy a depressziómnak ő az oka. Minden egyes alkalommal nála lyukadok ki. Talán lehet 10 év után meg kellene már békülnöm. Nem kellene rá haragudnom azért amilyen. De azt a sok rosszat, amelyet már gyerekkoromtól kezdve kaptam tőle, egyszerűen képtelen vagyok elengedni. Lehet, hogy nem is elengedni kellene, hanem előnyömre fordítani. Ebből építkezni, és tanulni a hibáinkból. De valami elképesztően nehéz.

Amikor átjár a düh, a gyomrom remeg az idegtől, a szívem majd megszakad, egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni, csak hogy mennyire elcseszett vagyok, és az egész életem az. És ilyenkor mindig azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek. Egyszerűen nem akarom, hogy osztozzanak a fájdalmamban, nem akarom, hogy sajnáljanak vagy szánjanak. Próbálom ellökni őket magamtól, mert nem akarom, hogy szánalomból legyen valaki mellettem. Olyankor úgy érzem, semmi jót nem érdemlek, csak szenvedni születtem a Földre. És lehet, valóban ez a sorsom. De basszus nem akarok ebbe beletörődni! Tíz év gyötrelem után, csak kijárna már egy kis boldogság. 

És utána jön a jó barátom, a lelkiismeretfurdalás. Nem tudok elégszer bocsánatot kérni, azoktól akiket megbántottam. Napokig rágom magam rajta, hogy hogyan is békíthetem meg őket, vagy hogy biztosan máshogy néznek már rám emiatt. Biztosan egy hisztis kislányt látnak bennem, aki veri magát a földhöz, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő akarja. Közben nem azért vagyok ilyen, mert nem az van, amit én akarok, hanem mert előjönnek a lelki sémák, a régi sérelmek, és eszembe jut, hogy mennyire is szenvedtem régen ha már előfordult ez a szituáció. Egytől egyig ugyanazok az érzések előtörnek belőlem. És ha a mai napig nem dolgoztam fel őket, csak akkor jön elő a depresszióm. Ördögi körforgás.

Róza Natasa

"A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember."
/Charles Bukowski/

"Semmiért egészen.
Elköteleződni.
Mármint szerelmesnek lenni.
Jól gondold végig, mert nem könnyű.
Feláldozni. Valaki másért. Önmagad."

Furcsa dolog ez a szerelem. Szerelem. Igazából mit is értünk ez alatt? Van egy személy, aki tetszik nekünk? Akiért bármit képesek lennénk megtenni? Aki miatt nem tudunk elaludni éjszakánként, mert a valóság szebb, mint az álom? Igen, a legtöbb ember így írná le. De azt, amit igazából érzünk, szerintem szavakkal nem foglalható össze. 

Izgalom. Amikor meglátod Őt, a gyomrod beleremeg, és elkezdesz izgulni. Izgulsz, bizseregsz, és semmi másra nem vágysz, csak egész nap a karjaiban pihenni, csókolni, ölelni, szeretni. Ki kell élvezni a szenvedélyes szerelem mindent pillanatát. És nem azért mert el fog múlni, csak át fog alakulni egyszer.

Félelem. Amely minden kis pillanatban ott bujkál melletted, alig várja, hogy lecsapjon rád, és elbizonytalanítson. Szépen lassan felemészt ez az undok kis dög, addig nem hagy békén, amíg nem tudsz másra sem gondolni. Félsz. Félsz, hogy egyszer elveszíted. De hát csak most kaptam meg! Miért van ez így? A fájó gondolat, amely szétmarcangol és nem hagy nyugodni. Nem bírnám ki. 

Féltékenység. Mikor belegondolsz, hogy nem csak neked mondta eddig ezeket, nem csak téged ölelt még ilyen szorosan, és nem csak neked mondta, hogy sokáig veled szeretne lenni. Rajtad áll, hogy ezen a gondolaton felül tudsz-e kerekedni. Nem szabad hagynod, hogy ez a szánalmas gondolatmenet elborítsa az agyad, szándékosan őt hibáztatni az miatt, amit a te agyad szült meg, és édesen nevelgeti a gondolatot, amelyet képtelen vagy elengedni. Őrültség. Őrült vagy.

Bizalom. A legbecsesebb dolog, amelyet kiérdemelhet egy ember egy másiktól. Feltétel nélkül bízni valakiben. Nem aggódni azon, mikor a haverjaival van, hogy biztos van valami lány is ott velük. Mert te bízol, ő bízik. Ez az érzés megnyugtat. Tudod, hogy csak téged szeret. És ezzel a kijelentéssel olyan szabadságot adsz neki, amely még jobban megerősíti a köztetek lévő kapcsot. 

Kompromisszum. Feláldozni a kis hülyeségeidet a másikért. Engedni. Engedni, mert szereted. Nem csak az van mindig, amit te akarsz. Már nem csak egyedül vagy. Figyelembe kell venned a másik érzéseit, és a világért sem szeretnéd megbántani Őt, ugye? A kedvében járni. A kedvében jársz, mert téged ez sokkal boldogabbá tesz, mint bármi más. Látni, hogy nevet, hogy mennyire boldog, mert te azzá teszed. 

Bocsánatkérés. Be kell látnod, ha hibáztál. Bocsánatot kérni, miután hülye voltál. Észrevenni magad egy feldúlt idegállapotban, belátni, hogy basszus mennyire megbántottad. Tudnod kell kimondanod ezt a szót. Lehet, hogy percek óta ezt várja, ne hagyd, hogy tovább gondolja, és elárassza a negatív gondolkodás. Minél hamarabb mondd ki.

Elköteleződés. Figyelmen kívül hagyni a többi pasit. Igazából egyáltalán nem megerőltető. Nem tudsz másra ránézni. Mindenkit hozzá hasonlítgatsz, és nincs még egy ilyen ember, mint Ő. Talán kicsit elborította a szemed a rózsaszín köd. Nem akarod, hogy elmúljon. Félsz.

Szeretni. Feltétel nélkül. Elfogadni minden kis hibájával együtt. Csak nézni reggelente miközben alszik, hogy hogy lehet ilyen tökéletes. Mikor szomorú, a legrosszabb poénjaidat belökni, csak hogy jobb kedve legyen. És sikerül. Mosolyog. A szíved pedig ujjong. Mert Ő a tiéd, és te az Övé. Könnycseppek, melyek csorognak le az arcodon a boldogságtól. Pontosan erre vágytál egész életedben. 

Róza Natasa

Az életem gyökeresen megváltozott az elmúlt egy hónapban. Intenzívebb volt ez az egy hónap, mint a utóbbi félévem, és bevallom, minden pillanatát élveztem. Élvezem a hullámhegyeket és völgyeket, mert mindig a legsötétebb órák után kezd el hajnalodni. Ha valami nem úgy történik, ahogy én szeretném, azonnal elkezdek agyalni, hogy hogy is lehetne kimászni ebből a gödörből. Pontosan erre vágytam, hogy végre ÉLJEK. Éljek, érezzek, legyen mit várnom, és végre eljöjjön a felvirágozás a sötét középkor után. És sajnálatos módon, a szakítás hozta el ezt az életembe.

A legnehezebb mégis az számomra, hogy megtanuljam, hogyan legyek szingli. A legnehezebb az egészben, hogy megtanuljam, hogy ne érezzek. Nem szabad egyből érzelmeket táplálni rögtön az első pasinak, aki szóba elegyedik velem. De nagy meglepetésemre eddig sikeresen vettem az akadályokat. Soha többet fasztransz, nem versz át többet!

A szingliségem elején nem értettem. hogy a pasik miért nem jönnek oda hozzám, miért nem beszélgetnek velem, bármennyire is szugerálom őket. 1. Vagy rossz helyen kerestem, 2. Vagy látták rajtam, hogy valami nem oké, és inkább nem is kezdeményeztek. Így visszagondolva nem is bánom már. Amekkora katyvasz volt akkor a fejemben és a szívemben, tuti, hogy rosszul jöttem volna ki belőle. Amit megtanultam ebből az, hogy NE ERŐLTESD A DOLGOKAT! Semmi értelme verni magad a földhöz, hogy úristen valaki szólítson már le, különben megkattanok. Igen tudom, rohadt nehéz, de engedni kell, hogy a dolgok maguktól történjenek. Amelyik pasi meg nem megy oda hozzád, az meg sem érdemel! 

Mikor már kellőképpen kiábrándultam az Instagramon vagy a Facebookon való keresgetésben, letöltöttem a Tinder nevű alkalmazást. Igen, tudom mit gondolsz. Tudom, hogy azt hiszed, hogy ez egy alkalmi társkereső, én is azt hittem. De megnyugtatásul mondom, hogy eddig a 210 matchemből (4 nap alatt) volt 1(!!!), aki nyíltan megmondta, hogy el szeretne tölteni velem egy éjszakát. Amivel nincsen semmi gond, így legalább egyből le tudtam tiltani! :D Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem olyan borzasztó ez az alkalmazás, mint ahogy hiszik az emberek. Ha tetszik az illető jobbra húzod, ha nem, balra, és ha mindketten jobbra húztok, akkor tudtok már beszélgetni. Ha idegesítő az illető, letiltod és nem is látod többet. Ennyire egyszerű, semmi komoly dologgal nem jár.

Na és akkor az én sztorim, hogy eddig nekem mit adott a Tinder. Szereztem egy csomó Instagram-követőt, és rengeteg pasival beszélgettem már. Egyesek csak fényeznek, hogy mennyire szép vagyok (ami rohadt jól esik mellesleg :D), de mások meg is szeretnének ismerni. És a legjobb benne, hogy az értelmesebbek nem zaklatnak egyből az első beszélgetésnél, hogy találkozzunk. Ha nem szeretnék találkozni, akkor beijedek és vissza sem írok nekik. :D 
Azt élvezem benne a legjobban, hogy ez az alkalmazás segít kiismerni a másik nemet, és kezd rádöbbenteni, hogy mennyire egyszerűen, de nagyszerűen gondolkodnak a férfiak. Nem bonyolítanak túl semmit, nem vernek nagy dobra semmit, és tök természetesen kezelik a dolgokat. Lehet mit tanulni tőlük, az tuti! És igen, az egósimogató cím... Azért valljuk be, melyik nőnek nem esik jól, ha bókolnak neki? Amikor ők vannak a figyelem központjában és körbeugrálják őket? Nekem pontosan ez hiányzott. Hogy figyeljenek rám, és érdeklődjenek irántam. Megkérdezzék milyen napom volt, hogy vagyok, mi bánt. És a legtöbbnek semmi hátsó szándéka nincs, mert egy hosszabb beszélgetés után, valamelyik nem is ír többet. És nekem ennyi pont elég. Már ennyitől tök jól érzem magam, és vidám vagyok egész nap.

Mindezek mellett, nem azt jelenti, hogy az egész életemet a Tinderen fogom élni, ez csak egy átmeneti időszak. Szerzek elég magabiztosságot, ahhoz, hogy merjek majd kezdeményezni ha eljön az az "álompasi" az életembe, akiről mindenki beszél. Már ha van ilyen. De legyünk akkor már optimisták kicsit! :D
Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit el van veszve ebben a nagy világban, vagy nem tud magával mit kezdeni. De jól vigyázz, ha azt hiszed, csak olyan pasik vannak, akik csak azt akarják, akkor ezt fogod bevonzani, és nem fog semmi örömöt adni ez az alkalmazás. Aztán kitudja, lehet ott találod meg életed szerelmét! :) (Egy kis bíztatás, a nővérem és a bátyám is ott találkozott a párjukkal, és mind a ketten jegyben járnak már!:)) Szóval Girls, van még remény, és jó húzogatást, ha letöltitek! Csak vigyázzatok vele, mert elég addiktív, függőséget okozhat. Olyan akárcsak az Fb vagy az Insta.

Legyen szép napotok!

xoxo, Róza Natasa

Nos, az előző bejegyzés óta rengeteg minden megváltozott és rengeteg minden történt. Befejeztem az első félévem az egyetemen, új embereket ismertem meg, régi arcok tűntek fel és megannyi inger ért, hogy ezeken kívül nem igazán tudnék mást felsorolni. Mégsem tudom 110%-ban azt mondani, hogy ez egy boldog időszak volt az életemben. Nem érzem azt, hogy ezek a dolgok engem szolgálnának, hogy minden miattam történt volna. Pedig ezt kellene éreznem. Nem érzek jót, csak a rosszat. Annyira elvesztem egy félév alatt, hogy nem igazán találok önmagamra. Úgy érzem változásra van szükségem, különben beleőrülök. És most gondolhatnád azt, kedves olvasó, hogy az egyetem biztos elég nagy változás volt, ez miért nem elég? Nem, az egyetem az tök más változás volt, arról majd egy másik bejegyzésben.

Kezdjük a legalapabb dolognál, önmagamnál. Úgy gondolom ez az egyik legérzékenyebb dolog az összes ember életében. Kik is vagyunk valójában? Hová tartunk és meddig? Miért tesszük azt amit? Ezekre a kérdésekre én még nem igazán kaptam választ. Ha az ember lánya kapcsolatban van, akkor ezekre még nehezebb válaszokat kapni, mert egy társ mellett az ember feladja önmagát és átveszi a párja tulajdonságait. Így a helyzetem még nehezebb. Úgy érzem nem találok megnyugvást, és ez ellen még sem tudok semmit tenni. Meg vannak kötve a kezeim, nem tehetem azt amire igazán vágyom, úgy érzem, mintha be lennék zárva egy kalitkába. Egy kalitkába, amelynek az ajtaja tárva nyitva van. Rajtam áll, hogy kirepülök-e vagy sem. Ki akarok-e egyáltalán repülni? Vagy jó nekem ott, ahol vagyok? Nem. Nyilván nem jó. A szárnyaim le vannak kötözve, én mennék, de nem tudom, hogyan kellene nekikezdenem. Van egy visszatartó erő, ami nem enged kiszabadulni. Lehet, hogy a párkapcsolatom az? Valószínűleg. Pedig egy kapcsolatnak nem ez lenne a célja. De ebbe nem itt, és nem most fogok belemenni. A lényeg, amire jutottam, hogy semmiféle erőnek nem szabadna, hogy visszatartson bárkit is. 

A poszt írása közben, és egy kedves barát segítségével megtörtént a megvilágosodás. Olyan dolgokat és élményeket kell kreálnom, amelyeket én szeretnék. Nem szabad hagynom, hogy csak sodorjon az ár. Utazni szeretnék, világot látni. És mi van, ha nem akar majd senki velem jönni? Majd elmegyek egyedül! Ki kell próbálnom új sportokat, eljárni futni, gyakrabban írni a blogomat, rajzolni, színezni, olvasni. Annyira egyszerű dolgok és mégis hiányoztak eddig az életemből. Hagytam, hogy a tanulás és a párkapcsolat felülkerekedjen rajtam, és ezek ketten elnyomtak teljesen. Meg kell tanulnom értékelni a kis dolgokat az életben. Olyan dolgokat szeretnék csinálni, amikhez kedvem van és tiszta szívből tudok hozzájuk kezdeni. Kell a változás az életembe, különben megbolondulok. Kell egy új tetoválás, vagy piercing, le akarom vágatni a hajam, átrendezni a szobám, mindegy melyik, csak jöjjön valami változás, mert ez tart életben.

To be reborn you have to die first. A legszarabb helyzet után is mindig jó fog következni. Mindig fel kell tudni állni, fel kell ismerni a rossz helyzeteket és változtatni kell rajtuk. Ha van melletted valaki, ha nincs. A legfontosabb dolog, hogy mindig legyél tisztában azzal, ki is vagy valójában és ha ez megvan, ebből már tudsz is építkezni.

xoxo, Róza

Üdv Nektek!

Az első tartalmasabb bejegyzésemben a felnőtté válást szeretném egy kicsit boncolgatni. Na, de kezdjük is a legelején. Idén ősszel kezdtem el az egyetemet, de nem abban a városban, ahol élek, hanem jóval messzebb. A bejárós élet szóba sem jöhetett, mivel tényleg messze van az az egyetem, ahova járok. Kollégiumba először nem vettek fel, tehát utolsó lehetőségként maradt az albérlet. Nagy buzgón vártam, hogy végre elkezdhetem a saját életem egyedül, elköltözhetek otthonról és élvezhetem a teljes szabadságom minden pillanatát. Aztán jött az arconcsapás. Szó szerint kaptam egy pofont az élettől. Kaptam egy pofont, hogy hékás, ez nem lesz olyan könnyű menet, mint amire számítottál. Olyan mértékű felelősség zúdult a nyakamba, amelyet még sohasem tapasztaltam. Kirepülni a családi fészekből nem is olyan kellemes, mint ahogyan azt mondják.

Augusztus 31. volt amikor édesanyámék elköltöztettek otthonról. Az előtte való napokban már éreztem, hogy nem akarom ezt az egészet, és hogy nem önszántamból indulok neki ennek az útnak. Még rendesen el sem búcsúzhattam a szüleimtől, már rohantak is el, miután kipakoltuk a cuccaimat. Ott álltam teljesen egyedül, az üres és koszos lakással a nyakamban (akkor még a lakótársaim nem költöztek be), hirtelen azt sem tudtam hova kapjak. Az egész napos takarítás és pakolás közben el tudtam merülni a gondolataimban, ami persze nem a leghelyesebb dolog volt ebben a helyzetben így visszagondolva. A nap végére teljesen kimerültem, és valószínűleg ennek következményeként rám jött a hisztiroham és a sírógörcs. Iszonyatosan féltem az egésztől, nem akartam felnőni, nem akartam egyetemre menni, nem akartam semmit, csak hazamenni és Anyu karjaiba vetni magam. Az anyai megérzések mindig bejönnek, ez most sem volt másképp, Anyu hívott is miután elkezdtem sírni.  Az ezt követő másfél hét is borzalmasan telt. Kedvtelen voltam, ingerült és nem leletem semmiben sem az örömömet. A legjobb barátnőm is beköltözött közben, de valahogy ő sem tudott jobb kedvre deríteni. A sok tényező és a kedvtelenségem hatására mindenkit ellöktem magamtól, senkit nem tűrtem meg magam mellett, senkivel nem voltam hajlandó beszélgetni. Az egyetem is elkezdődött, és az is hatással volt rám, hogy nem volt kedvem ismerkedni, ezáltal mások se nagyon ismerkedtek velem. Egyedül járok órákra, néha-néha mellém ül valaki, de az elég ritka. Másfél hét után sikerült hazajutnom, de az olyan volt, mintha a mennyországba érkeztem volna, vagy nem is tudom. Hatalmas megváltás volt. De ezután jött a második nagy pofon. A világ egyik legkiábrándítóbb érzése, mikor rájössz, hogy hibázol. Rájössz, hogy mekkora egy kis pöcs voltál, és valahogy rendbe kell hozni azt a nagy kupac szart, amit magad alá csináltál. De nyilván ezt mind magadnak köszönheted. 

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen csodálatos embert tudhatok magam mellett, mint a barátnőm. Szépen lassan rávilágított arra, hogy nem szabad ebbe az irányba tovább haladnom, ahová most tartok. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd. Meg kell próbálnom jól érezni magam, még ha nehezemre is esik. Nem szabad feladnom, hiszen erről álmodoztam és ezért küzdöttem, hogy itt és ezen a karon tanulhassak. Meg kell tanulnom egy kicsit színesebben látni a világot és többet mosolyogni. Szót fogadtam, és tényleg jobb lett a helyzet. Az otthoni felüdülés és az "agymosás" után tényleg könnyebb volt visszamenni. Nyilván a honvágy nem múlt el teljesen, de a helyzet jobb lett. A barátnőmmel is kibékültem, és igyekszem rendbe hozni, amit nem szerettem volna okozni. A lényeg, hogy soha és semmiféleképpen ne add fel ha ilyen helyzetben vagy! El kell fogadni a helyzetet és szépen lassan beletörődni. Nem a világvége, hogy elköltöztél otthonról. Bármikor haza tudsz menni ha úgy gondolod. És a leghasznosabb, hogy vedd körül magad pozitív dolgokkal és emberekkel és próbálkozz!

Az egyetemről csak annyit, hogy elég nehezen megy a beilleszkedés. Nem érzem, hogy bármelyik ember is megfogna és a barátja szeretnék lenni mindenáron. Viszont van 2 nagyon szimpatikus csaj, akik eddig a legnormálisabbak az egész bagázsból. Igaz, nem kötelező mindenkivel jóban lenni. Most jön a 3. hét, és kezd bedurvulni a dolog. A hétvégét végigtanultam, de még mindig van hátra. A legelején nem éreztem azt, hogy jó helyen vagyok. Nem tetszettek az órák, ami érthető, mivel nem is voltak nagyon órák csak eligazítások, és valahogy nem tetszett az egésznek a hangulata sem. De minél többet járok annál jobban tetszik. Szeretek bemenni már órákra, kezdenek érdekesebbé válni. Érdekes, eddig a latin és az infó a kedvencem, pedig nem ezek a fő tantárgyaim és ezektől tartottam a legjobban. Tesi kurzusnak a kosárlabdát vettem fel, ami a lehető legjobb döntés volt. Olyan volt, mintha egy rég nem látott szerelmemmel találkoztam volna újra. Szerintem ez lesz az a dolog, amiben ismét örömömet lelhetem (a barátom mellett természetesen).

A felnőtté válásom pedig folyamatban van, így a harmadik hét elejére, már sokkal jobban érzem magam és érzek magamban kellő motivációt az egyetemhez. Várom a sok-sok kihívást, amelyek velem szembe fognak jönni.

Köszönöm, hogy végigolvastad!

xoxo, Róza