A hiányérzet, amely már gyermekkorom óta gyötör, a napokban újra felbukkant. Nem tudom levetkőzni ezt az érzést, teljesen a hétköznapjaim részévé vált. Felbukkan, átjár, megkínoz. A lelki fájdalom fizikai fájdalommá alakul át. Érzem, hogy a szívem ki akarna szakadni a helyéről, hogy ő már nem bírja tovább, megy és keres egy új gazdát. 

És hogy mégis mi ez a hiányérzet? Igazából csak én hívom így, nem csak ezzel a szóval tudnám jellemezni. Szeretethiány, megfelelési kényszer, féltékenység, figyelemhiány, depresszió. Csupa rossz dolog, melyeket gyermekkorom óta hordozok magamban. Teljesen felemészt, ha rámtör, napokig rosszul vagyok. És ha megkérdezik, hogy mi az, amitől ennyire boldogtalan vagy? Csak annyit tudok mondani, hogy minden. Minden. Nem tudnék csak egy rossz emléket megemlíteni. Próbálom elfelejteni az emlékeimet, és már csak az érzés marad hátra. 

Elvált szülők gyermekeként nem igazán szeretek a válásról beszélni. Egyszer megkaptam azt, hogy "Minek sír a szád? Örülj neki, hogy nem haltak még meg!" És tök igaza volt. De engem is veszteség ért 10 évvel ezelőtt. Elvesztettem az apámat, akit régen annyira imádtam. Elvesztettem. Szó szerint. Nem keres, nem beszélünk, nem tudom mi van vele. És úgy gondolom, hogy a depressziómnak ő az oka. Minden egyes alkalommal nála lyukadok ki. Talán lehet 10 év után meg kellene már békülnöm. Nem kellene rá haragudnom azért amilyen. De azt a sok rosszat, amelyet már gyerekkoromtól kezdve kaptam tőle, egyszerűen képtelen vagyok elengedni. Lehet, hogy nem is elengedni kellene, hanem előnyömre fordítani. Ebből építkezni, és tanulni a hibáinkból. De valami elképesztően nehéz.

Amikor átjár a düh, a gyomrom remeg az idegtől, a szívem majd megszakad, egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni, csak hogy mennyire elcseszett vagyok, és az egész életem az. És ilyenkor mindig azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek. Egyszerűen nem akarom, hogy osztozzanak a fájdalmamban, nem akarom, hogy sajnáljanak vagy szánjanak. Próbálom ellökni őket magamtól, mert nem akarom, hogy szánalomból legyen valaki mellettem. Olyankor úgy érzem, semmi jót nem érdemlek, csak szenvedni születtem a Földre. És lehet, valóban ez a sorsom. De basszus nem akarok ebbe beletörődni! Tíz év gyötrelem után, csak kijárna már egy kis boldogság. 

És utána jön a jó barátom, a lelkiismeretfurdalás. Nem tudok elégszer bocsánatot kérni, azoktól akiket megbántottam. Napokig rágom magam rajta, hogy hogyan is békíthetem meg őket, vagy hogy biztosan máshogy néznek már rám emiatt. Biztosan egy hisztis kislányt látnak bennem, aki veri magát a földhöz, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő akarja. Közben nem azért vagyok ilyen, mert nem az van, amit én akarok, hanem mert előjönnek a lelki sémák, a régi sérelmek, és eszembe jut, hogy mennyire is szenvedtem régen ha már előfordult ez a szituáció. Egytől egyig ugyanazok az érzések előtörnek belőlem. És ha a mai napig nem dolgoztam fel őket, csak akkor jön elő a depresszióm. Ördögi körforgás.

Róza Natasa

"A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember."
/Charles Bukowski/