Olvasva a júliusi bejegyzésem, mely óta már félév eltelt, valahogy magamra sem ismerek. Komolyan ennyire mélyen voltam a nyáron? Mert, hogy szeptembertől igen, arra emlékszem, de a nyár ezek szerint teljesen kiesett.

Azt tudni kell rólam, hogy imádom boncolgatni a férfi-női kapcsolatokat. Értelmet keresni minden mozdulatnak, mi miért történik, mert nyilván mindennek oka van. Az ősz elején én is megtapasztalhattam a másik oldalt, és én voltam a hunyó.

Volt egy srác, aki szerintem csak jókor volt jó helyen, és kihasználta a depressziós állapotomat és lépett. Én örültem, hogy végre valaki foglalkozik velem, viszont mikor kezdtem rendbe jönni, valahogy még rosszabbul éreztem magam, mert ő ott volt mellettem. Most hogy ezt kapuzárási vagy kapunyitási pániknak hívják nem igazán tudom eldönteni. Nem elégedtem meg azzal, ami volt, és még többet akartam. Valahogy azt éreztem, nem vagyok jó ember mellett. Nem tetszett a külseje, nem tetszett a látásmódja, szégyeltem megfogni a kezét az utcán, nem hogy nyilvános helyen mutatkozni vele. Valahogy azt éreztem, hogy nem vagyunk egy szinten, és elsiklottunk egymás mellett és csak egy ponton találkoztunk, de utána csak a mély zuhanás jött. Minden nap azon rágódtam, hogy mégis mit szerencsétlenkedem és hogyan mondhatnám meg neki, hogy ennek vége, anélkül, hogy teljesen összetörném. Elkezdtem bunkón viselkedni, közömbös lenni, nem kérdeztem és igazából nem is igazán érdekelt mi volt vele. Ha már megszólalt rosszul éreztem magam, és meg tudtam volna fojtani. Konklúzió: ha a pasi ugyanezt csinálja, fuss onnan, mert mindig szakítás lesz a vége, óvd meg magad a felesleges szívfájdalmaktól! Tudom, szörnyű ember vagyok, de valahogy nem volt szívem kidobni, miután elmesélte, hogy mikor szakított az exével majdnem öngyilkos lett. Aztán végül ő mondta ki, hogy legyen vége, viszont már másnap próbálta visszatáncolni magát. Én pedig csak szánalmat és közömbösséget éreztem. Mikor még össze sem jöttünk, már éreztem a késztetést, hogy meneküljek és hátra se nézzek. Fene azt a jó szívem, mindenkinek szeretek legalább egy esélyt adni, mert úgy gondolom az emberek megérdemlik. Viszont a női megérzésekre mindig hallgatni kell, nem igazán szoktak cserben hagyni. Soha többet nem fogok bohócot csinálni magamból. Még mindig bennem volt mellette, hogy jönni fog egy nagy szerelem az életembe, csak ki kell várnom.

xoxo, Róza Natasa