Mindig csak olyankor írok, ha valami nyomja a lelkem. Amikor azt érzem, hogy muszáj kiírnom magamból, hogy el tudjam engedni és ezáltal fel tudom dolgozni. Nem szeretek siránkozni másoknak, nem mindenki kíváncsi rá, de valahogy ki kell adnom magamból.

Valami borzalmasan érzem magam, már napok óta. Lehet a bezártság miatt (covid-19, csak hogy fent maradjon az utókornak), vagy mert hirtelen túl sok időm lett gondolkodni és elkezdtem megint agyalni és szőni az összeesküvés-elméleteket. De hogy az istenért sem tudom erről leszoktatni magam. A gyomrom görcsben van, és másra sem tudok gondolni. Itt most nem a téma a lényeg, hanem a miért.

Valamiért szeretem kínozni ezzel magam, és 22 éves koromra sem vagyok képes ezt elengedni. Még gyerekkoromból maradhatott vissza ez a séma, talán ott kezdődött, mikor magamat kezdtem okolni a szüleim válása miatt. Két tűz közé estem, és egyik szülőm sem könnyített a kamaszkori helyzetemen. Mindkét oldalról kaptam az ívet, és egyikőjüknek sem tudtam megfelelni. Ebből adódik a mostani megfelelési kényszerem is. Sosem voltam nekik elég jó gyerek, elég okos és ügyes. Mindig többet vártak el. Miért csak 4-est vittem haza, miért nem orvosi egyetemre megyek, miért nem tudok olyan rendesen viselkedni, mint a nővérem. Azt mondogatta mindenki, hogy úgysem fogom elvégezni azt a szakot, amit választottam, mert NEM VAGYOK KÉPES RÁ. Hogyan tudná ezt bárki eldönteni, hogy ki mire képes, és mennyi van benne? Az a baj, hogy van, amikor ezt el is hiszem, mert a mai napig utalgatnak rá. És minden vizsgaidőszakban van egy blokk az agyamban, ami hátráltat a tanulásban, és nem hiszem el magamról, hogy képes vagyok rá. És pont azoktól az emberektől kapom ezt, akiktől nem várnám.
Vannak, akik el akarják hitetni velem, hogy egyáltalán nem vagyok jó ember. Hogy elviselhetetlen vagyok, velem nem lehet szót érteni, és rám csak haragudni lehet, mivel VALAMIÉRT mindent rosszul csinálok. Ha leírnám ki mondja ezeket, úgysem hinnétek nekem, szóval megtartom magamnak.

Ezek a dolgok kihatással voltak az eddigi kapcsolataimra. Az örök bizonytalanság, hogy sosem lehetek elég jó senkinek, és hogy én valójában nem is érdemlem meg a jót, csak a rosszat. És ezek a seggfejek (már bocsánat) csak erősítették bennem ezt az egészet, pedig pont tőlük vártam volna a megoldást. De lehet pont ez volt a baj. A kicseszett elvárások. Mindent tönkretesz. De ki vagyok én, hogy elvárjam, hogy csak én legyek az egyetlen nő valaki életében? Még az adott pillanatban sem. És itt jönne elő a magabiztosság, ami néha nálam a földet súrolja, nem hogy az eget. Vajon mikor leszek képes eléggé hinni magamban, ahhoz, hogy ez ne tudjon már érdekelni? Magunknál jobban senkit nem szabadna szeretnünk az életben. Ha valaki kilép az életünkből, akkor csak mi maradunk utána. De ha kellőképp szeretjük magunkat, képesek leszünk elengedni. Mikor ezeknek a kapcsolatoknak vége szakadt, sosem a másik után sírtam. Hanem, hogy megint elvesztettem önmagam, és azt sem tudom hogyan tovább. Nagyon oda kell figyelnünk, hogy egy kapcsolatban sose haljunk meg annyira a szerelemtől, hogy azt se tudjuk kik is vagyunk valójában. A ragaszkodás és a rózsaszín felhő képes kihozni belőlünk nem csak a legjobbat, hanem a legrosszabbat is. Mássz ki ilyenkor a gödörből, és vedd észre magad, hogy mi a jó istent csinálsz. Minek ostorozod magad? Szerinted attól jobb lesz bármi is? Na ja, mondani én is tudom, csak kivitelezni nem.

Viszont ha nem lennének ezek a negatív gondolatok, sosem tudnánk fejlődni, és törekedni arra, hogy még jobbak legyünk. Tökéletes egyensúly. Csak nem szabad hagyni, hogy vagy túlságosan lehúzzon, vagy túlságosan elhiggyük, hogy minden rendben van. 

xoxo, Róza Natasa