2019. július

Amikor csak sírsz a szobádban a fal felé fordulva, és folyamatosan csak azt a kérdést tudod ismételni magadban, hogy mi baj van velem? Ennyire nem lehetek egy nagy rakás szerencsétlenség. Folyamatosan bevonzom a rosszat, pedig én is ugyanúgy vágyom a boldogságra, mint más. Én is át akarom élni azt a mindent elsöprő szerelmet, amiről mindenki beszél, mikor megtalálja a nagy Ő-t. Tehát most jöjjön a nagytakarítás a fejben, és nyissunk egy új fejezetet.

Akár örökké is sajnáltathatom magam sírva a sötét szobámban, de ez már nem állapot. Amikor már én is érzem, hogy ez így nem mehet tovább, ott már tényleg komolyak a dolgok. Ez ugyanolyan, mintha a dohányzásról akarna valaki leszokni. Azt hallottam egyszer, hogy legalább ötvenszer el kell határoznod magadban, hogy le akarsz szokni és az ötvenedik után annyira megunod, vagy annyira határozott leszel, hogy tényleg sikerül. Szerintem az önsajnálattal is valahogy ez a helyzet. Olyan régóta érzem azt, hogy valami nem jó, hogy nem így akarok élni életem végéig, hogy állandóan csak siránkozom, és látom az emberek arcán, hogy unják már, hogy folyamatosan csak szomorú vagyok és másról sem tudok beszélni. Elég volt. Most jött el az ötvenedik alkalom. 

Alapjáraton az embereknek nehéz megmondaniuk, hogy mi is az igazi bajuk mikor depressziósak. Na hát én estig tudnám sorolni a problémáimat. Viszont a legfőbb problémám az, hogy arra várok, hogy valaki megmentsen végre. Egy férfitól várom el azt, hogy rendbe hozza az életemet. Az utolsó fuckboyomnál éreztem, hogy végre, az fog jönni amire egész életemben vártam, házasság, összeköltözés, majd gyerek, mert pont abban a korban volt a pasi és folyamatosan ezt hajtogatta. Én pedig elhittem. És amikor megfutamodott, megijedt, és azt mondta, hogy ő képtelen lenne komoly kapcsolatban élni, én csak ott maradtam üresen. Mintha most hullott volna teljesen darabjaira minden. A dédelgetett álmaim, a jövőm, minden szétesett. Túlságosan beleéltem magam. De én csak hinni akartam. Hinni akartam, hogy majd ő végre megment. Hát pontosan ezért estem pofára. Ezt már megszokhattam volna, hogy semmi sem történik úgy az életben, ahogyan eltervezem.

És ilyenkor mi is a teendő? Talán egy pár hónap múlva meg tudom írni, mikor már rendbe jöttem. De a felismerés félsiker. Innen lehet már építkezni és tudatosabban élni. Aztán majd elkezdhetem mantrázni, hogy "nem akarom, hogy megmentsenek, nem akarom, hogy megmentsenek, nem akarom..". Annyira nehéz a felnőttkor, olyan, mintha újra kamasz lennék, csak ott még kilátástalanabbnak éreztem a helyzetem. Most már eljutottam arra a szintre, hogy valahogy csak lesz, még csak 21 vagyok. Bár nem tagadom, néha rám tör a pánik, hogy egyedül fogok meghalni, de ezt elkönyveltem úgy, hogy talán minden szinglinek megfordul legalább egyszer ez a fejében. Hihetetlenül nehéz, viszont a remény még él bennem. Talán azt az utolsó kis reménysugarat kellene elengednem, nem kapaszkodni belé, hanem elkezdeni élni az életem, elindulni a saját utamon, és nem aggódni folyton mindenen. Bár ne lenne ilyen nehéz. Leírva olyan könnyen megy minden.

xoxo, Róza Natasa