Már régóta furdal a gondolat, hogy kiadjak magamból mindent, leírjam azt, ami bánt, amiket átélek nap mint nap, csakis Miattad. Egyszerűen nem tudlak teljesen elszeparálni az életemből, hiába követlek ki, ne lássam a bejegyzéseidet, nem akarom, hogy naponta eszembe juss, de egyszerűen itt vagy. Mindenhol Téged kereslek az utcákon, ha meglátok egy hasonlóan kinéző személyt, a szívem elkezd hevesen verni, és csalódottan jövök rá, hogy nem is vagy a városban. Ez ezerszer rosszabb, mint bármelyik szakításom volt eddig. Hiába telt már el több mint fél év, egyszerűen nem tudom elfelejteni a legjobb barátnőmet. 

Azon gondolkoztam, vajon mit mondanék Neked, ha most találkoznánk. Ezt a kérdést egyébként rengetegszer feltettem magamnak, és a szituációkat lejátszottam a fejemben.
Legelőszőr sírva üvöltöttem volna Neked, hogy miért tetted ezt, miért hagytál magamra, miért nem próbálkoztál eléggé, miért nem tudtál őmellette engem is választani? Miért voltál ennyire ostoba, hogy választás elé állítsd magad? Miért nem örültél velem amikor meglett a kresz vizsgám, vagy miért nem dicsekedhettem, hogy milyen jól tudok vezetni? Miért nem rángattál ki a depressziómból, mint megannyiszor tetted? Miért nem veséztük ki együtt a Trónok harca évadait (annnnyiszor eszemben voltál), vagy miért nem írhattam Neked, ha eszembe jutott valami a trolin ülve? Miért, miért, miért?
Máskor pedig csak csendben befeküdtem volna az öledbe, és minden bánatomat elsírtam volna Neked, mert még mindig úgy érzem, hogy csak Te érthetsz meg. Se Anyukám, se a barátom, se az érdek barátságaim. Senki. Csak Te. De mégsem vagy itt. Mégsem voltál mellettem a legnehezebb időszakaimban, nem érdekelt sosem, hogy mi van velem. Te egyszerűen elengedtél. Gyűlöltelek ezért. Soha többé nem akartalak látni. Aztán persze a gerendát megtaláltam magamban is, én sem kerestelek. Egyszerűen nem tudtam hogyan csináljam. Most jópofizzak, hogy helló szia mizu? A-a, az nem én vagyok. Nem is tudnék mit írni. És félek, hogy nem lenne egyikünk sem a régi. Nem tudnánk önfeledten beszélgetni akár a semmiről is. Mert megváltoztunk.
A következő képkockán minden rendben volt. Minden olyan volt, mint régen. Kint ülünk az albink teraszán, Te kávézol, én pedig csak sírok Neked, hogy mennyire nehéz az egyetem, és kikérdezlek, hogy mit is vegyek fel a ma esti buliba. Miért nem tarthatott örökké ez a pillanat? Amikor még minden rendben volt és nem baszódott el semmi. Amikor nem nőttünk még fel, nem akartuk a másikra rátukmálni az igazunkat, és csakis egymásnak jelentettük a világot. A szívem szakad meg, ha visszagondolok azokra az időkre, amelyek már sosem jöhetnek vissza.

De a minap néztem a képeidet. Megnyugtat, hogy boldog vagy. Legalábbis ez jött vissza a képekből. És eltűnődöm, vajon Te is ezt érzed? Érzed a gombócot a torkodban, hogyha belegondolsz, hogy mit csesztünk szét, és mit romboltunk le? Hogy nem tudtunk, úgy változni, hogy egymás mellett maradunk? Engem a sírás kerülget, nem baj, hogyha Téged nem, legalább Te már túl vagy rajta. 

Azt hiszem 7 hónap kellett ahhoz, hogy megbékéljek teljesen. Elfogadjam azt, hogy Te sem vagy az, aki régen voltál. Olyan vak voltam és önfejű, nem ápoltam eléggé a kapcsolatunkat, de az az igazság, hogy abban az életszakaszomban nem is nagyon akartam. Nem voltam jól, nem tűrtem el magam mellett senkit, és ennek a barátságunk itta meg a levét. Pedig ha beszéltünk volna róla, ha elmondtam volna, most lehet nem ez lenne... De meg kellett történnie, semmi sem történik véletlen. A lelki fejlődésünkhöz elengedhetetlen volt ez a "szakítás", különben sosem lennénk azok, akik ma vagyunk.

Csak hogy tudd, elástam a csatabárdot, és megbocsátottam Neked.

Örökké Te leszel a legjobb barátnőm, senki sem veheti át a helyed.

xoxo, Róza Natasa