Üdv Nektek!

Az első tartalmasabb bejegyzésemben a felnőtté válást szeretném egy kicsit boncolgatni. Na, de kezdjük is a legelején. Idén ősszel kezdtem el az egyetemet, de nem abban a városban, ahol élek, hanem jóval messzebb. A bejárós élet szóba sem jöhetett, mivel tényleg messze van az az egyetem, ahova járok. Kollégiumba először nem vettek fel, tehát utolsó lehetőségként maradt az albérlet. Nagy buzgón vártam, hogy végre elkezdhetem a saját életem egyedül, elköltözhetek otthonról és élvezhetem a teljes szabadságom minden pillanatát. Aztán jött az arconcsapás. Szó szerint kaptam egy pofont az élettől. Kaptam egy pofont, hogy hékás, ez nem lesz olyan könnyű menet, mint amire számítottál. Olyan mértékű felelősség zúdult a nyakamba, amelyet még sohasem tapasztaltam. Kirepülni a családi fészekből nem is olyan kellemes, mint ahogyan azt mondják.

Augusztus 31. volt amikor édesanyámék elköltöztettek otthonról. Az előtte való napokban már éreztem, hogy nem akarom ezt az egészet, és hogy nem önszántamból indulok neki ennek az útnak. Még rendesen el sem búcsúzhattam a szüleimtől, már rohantak is el, miután kipakoltuk a cuccaimat. Ott álltam teljesen egyedül, az üres és koszos lakással a nyakamban (akkor még a lakótársaim nem költöztek be), hirtelen azt sem tudtam hova kapjak. Az egész napos takarítás és pakolás közben el tudtam merülni a gondolataimban, ami persze nem a leghelyesebb dolog volt ebben a helyzetben így visszagondolva. A nap végére teljesen kimerültem, és valószínűleg ennek következményeként rám jött a hisztiroham és a sírógörcs. Iszonyatosan féltem az egésztől, nem akartam felnőni, nem akartam egyetemre menni, nem akartam semmit, csak hazamenni és Anyu karjaiba vetni magam. Az anyai megérzések mindig bejönnek, ez most sem volt másképp, Anyu hívott is miután elkezdtem sírni.  Az ezt követő másfél hét is borzalmasan telt. Kedvtelen voltam, ingerült és nem leletem semmiben sem az örömömet. A legjobb barátnőm is beköltözött közben, de valahogy ő sem tudott jobb kedvre deríteni. A sok tényező és a kedvtelenségem hatására mindenkit ellöktem magamtól, senkit nem tűrtem meg magam mellett, senkivel nem voltam hajlandó beszélgetni. Az egyetem is elkezdődött, és az is hatással volt rám, hogy nem volt kedvem ismerkedni, ezáltal mások se nagyon ismerkedtek velem. Egyedül járok órákra, néha-néha mellém ül valaki, de az elég ritka. Másfél hét után sikerült hazajutnom, de az olyan volt, mintha a mennyországba érkeztem volna, vagy nem is tudom. Hatalmas megváltás volt. De ezután jött a második nagy pofon. A világ egyik legkiábrándítóbb érzése, mikor rájössz, hogy hibázol. Rájössz, hogy mekkora egy kis pöcs voltál, és valahogy rendbe kell hozni azt a nagy kupac szart, amit magad alá csináltál. De nyilván ezt mind magadnak köszönheted. 

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen csodálatos embert tudhatok magam mellett, mint a barátnőm. Szépen lassan rávilágított arra, hogy nem szabad ebbe az irányba tovább haladnom, ahová most tartok. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd. Meg kell próbálnom jól érezni magam, még ha nehezemre is esik. Nem szabad feladnom, hiszen erről álmodoztam és ezért küzdöttem, hogy itt és ezen a karon tanulhassak. Meg kell tanulnom egy kicsit színesebben látni a világot és többet mosolyogni. Szót fogadtam, és tényleg jobb lett a helyzet. Az otthoni felüdülés és az "agymosás" után tényleg könnyebb volt visszamenni. Nyilván a honvágy nem múlt el teljesen, de a helyzet jobb lett. A barátnőmmel is kibékültem, és igyekszem rendbe hozni, amit nem szerettem volna okozni. A lényeg, hogy soha és semmiféleképpen ne add fel ha ilyen helyzetben vagy! El kell fogadni a helyzetet és szépen lassan beletörődni. Nem a világvége, hogy elköltöztél otthonról. Bármikor haza tudsz menni ha úgy gondolod. És a leghasznosabb, hogy vedd körül magad pozitív dolgokkal és emberekkel és próbálkozz!

Az egyetemről csak annyit, hogy elég nehezen megy a beilleszkedés. Nem érzem, hogy bármelyik ember is megfogna és a barátja szeretnék lenni mindenáron. Viszont van 2 nagyon szimpatikus csaj, akik eddig a legnormálisabbak az egész bagázsból. Igaz, nem kötelező mindenkivel jóban lenni. Most jön a 3. hét, és kezd bedurvulni a dolog. A hétvégét végigtanultam, de még mindig van hátra. A legelején nem éreztem azt, hogy jó helyen vagyok. Nem tetszettek az órák, ami érthető, mivel nem is voltak nagyon órák csak eligazítások, és valahogy nem tetszett az egésznek a hangulata sem. De minél többet járok annál jobban tetszik. Szeretek bemenni már órákra, kezdenek érdekesebbé válni. Érdekes, eddig a latin és az infó a kedvencem, pedig nem ezek a fő tantárgyaim és ezektől tartottam a legjobban. Tesi kurzusnak a kosárlabdát vettem fel, ami a lehető legjobb döntés volt. Olyan volt, mintha egy rég nem látott szerelmemmel találkoztam volna újra. Szerintem ez lesz az a dolog, amiben ismét örömömet lelhetem (a barátom mellett természetesen).

A felnőtté válásom pedig folyamatban van, így a harmadik hét elejére, már sokkal jobban érzem magam és érzek magamban kellő motivációt az egyetemhez. Várom a sok-sok kihívást, amelyek velem szembe fognak jönni.

Köszönöm, hogy végigolvastad!

xoxo, Róza