Akik olvassák a bejegyzéseimet tudhatják már, hogy eléggé hullámvasút az én életem. Keresem a helyem a nagyvilágban és próbálok túlélni. Azonban be kellett látnom, hogy a sok évi, egyedüli próbálkozásaim nem sok sikerre vezettek. Tehát felkerestem egy pszichológust.

Mindenki totál hülyének néz először, mikor mondom, hogy pszichológushoz járok. Legalábbis a családom, azt mondják nem vagyok beteg, minek szórom a pénzt. Még jó, hogy senki nem mondhatja meg nekem hogyan is érezzek, ez mélységesen felháborított az elején. De már nem érdekel. Mondjon bárki bármit, amit csak akar. Ez az ÉN saját életem, én tartozok érte felelősséggel. Egy percig nem szabadna rosszul éreznünk magunkat azért, mert külső segítséget kérünk. Ez lenne a normális, de a régi prűd gondolkozás, illetve a mai sztereotípiák mindent elrontottak.

Az első alkalomkor még két összetett mondatot nem tudtam elmondani anélkül, hogy ne bőgném el magam. A sok testi betegségeim a lelkemet is mérgezték. Vagy éppen fordítva? Erre próbálok választ kapni. Viszont, úgy gondolom, hogy ez egy végtelen körforgás. A lelki problémákból testi lesz, és a testi fájdalmak csak megnehezítik a lelki életed. Már csak azzal is, hogy elmondtam egy szakembernek az élettörténetem, minden dolgot ami fáj és nem hagy nyugodni, hatalmas teher esett le a vállamról, pedig a terápia még csak most fog kezdődni. 

Pszichológushoz járni hatalmas erő kell. Akik elmennek, a legbátrabb emberek, ugyanis bevallani azt, hogy segítségre van szükségük, hatalmas lelki erőt tanúsít. A legtöbb ember csak legyint a depresszióra, hogy nem baj, majd elmúlik. De a legtöbbször későn eszmélnek fel, amikor már testi tünetek is jelentkeztek. Én is ide tartozom. Kár volt ennyi évet várni, annyi szenvedéstől meg tudtam volna óvni magam. Viszont bátor vagyok én is, hogy belevágtam ebbe. Hiszem, hogy boldog leszek, mert képes vagyok rá. Képes vagyok mindent elengedni ami bánt, és csak a jelenre koncentrálni. 

xoxo, Róza Natasa

Mostanában mikor érzem, hogy kezdek besokalni, az agyam leblokkol és annyit mond, oké elég, ennyit bírtam. Ez eddig az évek során nem fordult még elő. Mentem neki a falnak, foggal-körömmel harcoltam azért, hogy mindent elérjek, amit kitűztem magam elé. Most már új célok vezérelnek és valahogy nem tudom 100%-osan bedobni minden erőm, hogy ami elém kerül le tudjam gyűrni. Most konkrétan az egyetemről van szó. Van még egy szigorlati vizsgám, végigtanultam az egész vizsgaidőszakot, mégis megbuktam. Minden motivációm elszállt. Négy vizsgát teljesítettem, abból 1 szigorlat volt szintén, de erre képtelen vagyok fogni magam, és július első hetében is tanulni rá. Kicsit megtörtem valahol. Valahol útközben, mivel már annyi sikertelenséget felhalmoztam az egyetemi évek alatt, hogy eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel. És ez NORMÁLIS. Mindenki haladjon a maga tempójában. És itt tevődik rá a másoktól való elvárás, hogy mindent ugyan úgy és ugyan akkor kell teljesíteni, mint az evidens tanulók. Bullshit. Ha valaki ezt érzi, annak fognia kell és le kell pihennie, mert mindenkinek van egy teljesítő határa, amit nem jó átlépni. Olyankor jönnek elő a gondolatok, hogy nem vagy képes rá, túl hülye vagy, vagy esetleg öngyilkossági gondolatok is felötlenek benned. És ez nem egy menekülő út, én nem kibújni akarok a felelősség alól, mivel nem véletlen végeztem már el 3 évet ezen a szakon. Lehet, hogy megbántam már 100x, hogy ide jelentkeztem, de nem adom fel, és végig fogom csinálni. Még akkor is, ha nem ezzel fogok foglalkozni a diplomaszerzés után.

Nagyon rá vagyok kattanva a témára, hogy keressem az utam, hogy megtaláljam azt, amit egész életemben csinálni szeretnék. Sajnos még semmi konkrét nem állt össze a fejemben. Csak annyit tudok, hogy ez így nem jó. Meg kell találnom az utam a boldogsághoz és a gazdagsághoz. És ha ehhez arra van szükség, hogy majd augusztusban menjek el vizsgázni akkor legyen. De nem fogom hagyni, hogy megkattanjak. Azért érzek így, mert kellő önismerettel rendelkezem már. Eléggé szeretem magam ahhoz, hogy bármi mást magam elé helyezzek. Ha én nem vagyok jól, hogyan is tudnék bármit is jól csinálni? Ha nincs motivációm, miért akarom megerőszakolni magam, hogy de igenis csináld? Ilyenkor kell lassítani. Lassíts és nézz mélyen magadba. Megéri ez Neked? 

Miből tudhatod, hogy szeretsz valakit?
Abból, hogy magadban keresed a hibát, és nem benne.

Rengeteg év, tapasztalat és csalódás kellett ahhoz, hogy megértsem ezt a két sort, viszont sajnos a mai napig nehéz azonosulnom vele. Nyilván, vannak pillanatok, mikor megerőltetés nélkül észreveszem magam, ha elszúrok valamit, és megjegyzem, hogy máskor ezt nem kéne.

Viszont vannak olyan mélypontjaim sajnos, mikor képtelen vagyok kívülről szemlélni magam, hogy milyen gázul viselkedem, csak engedem, hogy az érzelmeim irányítsanak. Na igen ám, ez tök normális lehet bizonyos szintig. De van egy pont, mikor teljesen kifordulsz magadból, és elkezded hibáztatni a másikat, hogy most ő miatta érzed rosszul magad. Ilyen nincs. Mindent saját magunk teremtünk meg. Azokat a dolgokat, amik körülöttünk vannak, mindent az elménk vonz be, és bizony az érzéseinkről is csak mi tehetünk. Mert hagyjuk, hogy vagy a mennybe repítsenek, vagy a legrosszabbnál is rosszabbul érezzük magunkat. 

Ismerős érzés, mikor szomorú vagy és ennek ellenére szomorú zenéket hallgatsz, hogy még szarabbul legyél? Vagy odavagy valakiért, aki éppen mással van, és folyamatosan a képeit nézegeted? Vagy mikor nem vagy elég magabiztos, és féltékeny vagy a világ összes lányára, mert jobban néznek ki Nálad? Miért kínozzuk magunkat, mikor éppen ki kellene mászni a gödörből, nem pedig még mélyebbre ásni magunkat? 

A gondolataink mérgeznek meg bennünket. Mikor nem vagyunk képesek hinni a másiknak. Képtelenek vagyunk elhinni, hogy mi is lehetünk valakinek a világ közepe, igenis szépek és vonzóak vagyunk, és az az idióta srác meg sem érdemel bennünket, mert zsák a foltját, nem véletlen a mondás. Vajon honnan eredhet mindez az önbizalomhiány? Miért nem vagyunk képesek megnyugodni, és szeretni magunkat? 

Sajnos ezekre a kérdésekre a választ csak is Te vagy képes megadni. És pontosan Te vagy az, aki képes lesz megoldani ezt a hatalmas zűrzavart a fejedben. Viszont ez rengeteg idő és önfejlesztés lesz. Nem fog egyik pillanatról a másikra menni, türelmesnek és kitartónak kell lenned. Én évek óta ezen vagyok, és még mindig képes vagyok elveszni. De tudni kell felismerni a helyzetet, és változtatni rajta. Hiszen mindannyian hősök vagyunk!

Nem minden esetben bölcs dolog hagyni, hogy az érzelmeink uraljanak minket. Nekünk kell az érzelmeinket uralni, mert csak így lehetünk igazán elbűvölő nagybetűs NŐK. Senki nem vágyik egy hisztis kislányra, aki néha úgy viselkedik, mint akinek elgurult a gyógyszere (igen, az önirónia is nagyon fontos). Magabiztosság, tartás, korona igazítás. Minden fájdalom peregjen le Rólad, mert Te ennél sokkal több vagy! 

Néhány könyv, amelyek segítettek nekem:
Rafael Santandreu: Rózsaszínben a világ
Melody Beattie: Ne függj senkitől!
Kollár Anna: Modern Istennők Kézikönyve
Marie Forleo: Az elbűvölő NŐ

Ez sajnos egy véget nem érő folyamat lesz. Nekem is újra kell olvasnom a könyveket, és újraértelmeznem őket, ugyanis minden élethelyzetben mást és mást adnak ezek a könyvek. Az önfejlesztés és tanulás a kulcsa az egésznek.

Aki szintén egy kicsit kétségbe és el van veszve, annak kitartás, átérzem minden fájdalmad.

xoxo, Róza Natasa

Mindig csak olyankor írok, ha valami nyomja a lelkem. Amikor azt érzem, hogy muszáj kiírnom magamból, hogy el tudjam engedni és ezáltal fel tudom dolgozni. Nem szeretek siránkozni másoknak, nem mindenki kíváncsi rá, de valahogy ki kell adnom magamból.

Valami borzalmasan érzem magam, már napok óta. Lehet a bezártság miatt (covid-19, csak hogy fent maradjon az utókornak), vagy mert hirtelen túl sok időm lett gondolkodni és elkezdtem megint agyalni és szőni az összeesküvés-elméleteket. De hogy az istenért sem tudom erről leszoktatni magam. A gyomrom görcsben van, és másra sem tudok gondolni. Itt most nem a téma a lényeg, hanem a miért.

Valamiért szeretem kínozni ezzel magam, és 22 éves koromra sem vagyok képes ezt elengedni. Még gyerekkoromból maradhatott vissza ez a séma, talán ott kezdődött, mikor magamat kezdtem okolni a szüleim válása miatt. Két tűz közé estem, és egyik szülőm sem könnyített a kamaszkori helyzetemen. Mindkét oldalról kaptam az ívet, és egyikőjüknek sem tudtam megfelelni. Ebből adódik a mostani megfelelési kényszerem is. Sosem voltam nekik elég jó gyerek, elég okos és ügyes. Mindig többet vártak el. Miért csak 4-est vittem haza, miért nem orvosi egyetemre megyek, miért nem tudok olyan rendesen viselkedni, mint a nővérem. Azt mondogatta mindenki, hogy úgysem fogom elvégezni azt a szakot, amit választottam, mert NEM VAGYOK KÉPES RÁ. Hogyan tudná ezt bárki eldönteni, hogy ki mire képes, és mennyi van benne? Az a baj, hogy van, amikor ezt el is hiszem, mert a mai napig utalgatnak rá. És minden vizsgaidőszakban van egy blokk az agyamban, ami hátráltat a tanulásban, és nem hiszem el magamról, hogy képes vagyok rá. És pont azoktól az emberektől kapom ezt, akiktől nem várnám.
Vannak, akik el akarják hitetni velem, hogy egyáltalán nem vagyok jó ember. Hogy elviselhetetlen vagyok, velem nem lehet szót érteni, és rám csak haragudni lehet, mivel VALAMIÉRT mindent rosszul csinálok. Ha leírnám ki mondja ezeket, úgysem hinnétek nekem, szóval megtartom magamnak.

Ezek a dolgok kihatással voltak az eddigi kapcsolataimra. Az örök bizonytalanság, hogy sosem lehetek elég jó senkinek, és hogy én valójában nem is érdemlem meg a jót, csak a rosszat. És ezek a seggfejek (már bocsánat) csak erősítették bennem ezt az egészet, pedig pont tőlük vártam volna a megoldást. De lehet pont ez volt a baj. A kicseszett elvárások. Mindent tönkretesz. De ki vagyok én, hogy elvárjam, hogy csak én legyek az egyetlen nő valaki életében? Még az adott pillanatban sem. És itt jönne elő a magabiztosság, ami néha nálam a földet súrolja, nem hogy az eget. Vajon mikor leszek képes eléggé hinni magamban, ahhoz, hogy ez ne tudjon már érdekelni? Magunknál jobban senkit nem szabadna szeretnünk az életben. Ha valaki kilép az életünkből, akkor csak mi maradunk utána. De ha kellőképp szeretjük magunkat, képesek leszünk elengedni. Mikor ezeknek a kapcsolatoknak vége szakadt, sosem a másik után sírtam. Hanem, hogy megint elvesztettem önmagam, és azt sem tudom hogyan tovább. Nagyon oda kell figyelnünk, hogy egy kapcsolatban sose haljunk meg annyira a szerelemtől, hogy azt se tudjuk kik is vagyunk valójában. A ragaszkodás és a rózsaszín felhő képes kihozni belőlünk nem csak a legjobbat, hanem a legrosszabbat is. Mássz ki ilyenkor a gödörből, és vedd észre magad, hogy mi a jó istent csinálsz. Minek ostorozod magad? Szerinted attól jobb lesz bármi is? Na ja, mondani én is tudom, csak kivitelezni nem.

Viszont ha nem lennének ezek a negatív gondolatok, sosem tudnánk fejlődni, és törekedni arra, hogy még jobbak legyünk. Tökéletes egyensúly. Csak nem szabad hagyni, hogy vagy túlságosan lehúzzon, vagy túlságosan elhiggyük, hogy minden rendben van. 

xoxo, Róza Natasa

2019. december 12.

A műtét napja. Erősen ég bennem a kép még, mikor a kórházi ágyon fekszem a fehér műtős ruhámban, és vártam a végzetemre. Bár ekkor még nem tudtam, hogy tényleg az lesz. Össze volt szűkülve a gyomrom, mégis nyugodt tudtam maradni kívülről. Viszont nagyon féltem, mert egyedül voltam végig, de mérhetetlenül büszke vagyok, hogy 21 éves létemre, végig tudtam csinálni.

Tonsillectomia, azaz garatmandula műtétre vártam. Jöttek értem, és remegő lábakkal kellett lesétálnom. A műtő pontosan úgy nézett ki, ahogy a filmekben vagy sorozatokban. Az altatás nagyon jó élmény marad, ahogyan érzed, hogy árad szét a testedben a szedatohipnotikum, elkezdesz zsibbadni, és egyszer csak kikapcsolsz, leírhatatlan érzés. Az ébredés is először kellemes érzés volt, életemben nem keltem ilyen kipihenten, mintha életem legjobb délutáni alvásából ébredtem volna. Aztán elkezdett összeomlani a kártyavár. A nyelési reflex miatt sok vért nyeltem, és miután áttettek a saját ágyamra, átélhettem életem legrosszabb egy óráját. Ömlött a vér a torkomból és folyamatosan imádkoztam, hogy teljen gyorsabban az idő, és hogy legyek végre egészséges. 

Sokat ittam aznap délután, Anyukám és a barátaim is bejöttek meglátogatni. Hatalmas lelkierőt adott, és készültem a másnapi távozásomra. Mikor azt hittem, hogy átéltem a legrosszabb pillanatokat, akkor jött a pofon, HÁT NEM. Az egész éjszakát végig köhögtem, nem aludtam egy percet sem, gayatri mantrát hallgattam, hátha el tudok aludni, de nem jött össze. Másnap közölték velem, hogy a műtét közben komplikáció lépett fel, és össze kellett varrni a torkomat, mert bevérzett az egész. Uvula ödémám lett, szájzáram volt, nem bírtam nyelni, enni és inni esélytelen volt, a víz is kifolyt az orromon. Harmadnapra sem múlt a köhögésem, és 2 nap után végre sikerült kikönyörögnöm, hogy adjanak köhögéscsillapítót is, az antihisztamin, az intravénás algopyrin, kalcium, fájdalomcsillapító és infúzió mellé. A tüdőm úgy fájt, mintha egy fűző lett volna rajtam, ami nem enged mély levegőt venni. Áttoltak mellkasi röntgenre. Kérték, hogy vegyek egy mély levegőt, én vettem, mondtam, hogy szédülök és abban a pillanatban rohantak oda hozzám, mert elájultam. Kiderült, hogy tele van a tüdőm folyadékkal, és a lélegeztető cső által egy nagyon durva tüdőgyulladást kaptam. Az orvosok sem sok esélyt jósoltak nekem. Összesen 3 hetes antibiotikum kúrán vagyok túl. Semmihez nem tudnám hasonlítani azt a fájdalmat, mikor vénásan folyt a napi Klacid adag. Még visszagondolni is fájdalmas. 

Volt olyan nap, mikor egész nap csak hánytam. Négy napig nem bírtam sem enni sem inni, csak az infúzió tartott életben, és az a sok gyógyszer, amit belém nyomtak. Napokig csak vegetáltam. Volt időm gondolkodni az életemről. Vajon felkészültem-e a halálra? Csak ennyi járt ki nekem az életből? Mik lesznek a dédelgetett álmaimmal, egy következő életemben kell őket beteljesítenem? Mikor csak arra tudtam gondolni, hogy még életem szerelmét sem találtam meg, hogy nem szülhettem meg a csodálatos gyermekeimet, folyamatosan csak sírni tudtam. Hogy nem láthatom többé a naplementét futás közben, mikor a legszabadabbnak érzem magam, vagy hogy nem bújhatok Édesanyám vigasztaló karjai közé, mikor egy újabb pasi lapátra tett. Komolyan fel kell adnom mindent és itt kell hagynom? Miért választottam ezt a sorsot ezzel a befejezéssel? Azonban nem találtam válaszokat rá. Ennek így nincs értelme. A legnagyobb tanítást még nem kaptam meg az élettől. Hiányérzettel csak nem lehet meghalni!

Ez a reménysugár tartott életben. Nekem küldetésem van, nem érhet minden így véget. Mikor már ki bírtam kelni az ágyból, és egyedül elmenni a mosdóig, az összes napfelkeltét és naplementét onnan néztem meg. A Tiszára is ráláttam, és mindig annyira boldoggá tett. Elkezdtem értékelni ezeket a legapróbb dolgokat is, és hagytam, hogy csorogjanak a könnyeim végig az arcomon. Elkezdtem értékelni, azt, hogy lélegzem, hogy lement az első falat kenyér, hogy megittam 1,5 liter teát, és hogy a helyes doki rám nézett és mondta, hogy ma már kevésbé nézek ki szarul, mint tegnap. Mérhetetlenül hálás vagyok a családomnak, a barátaimnak és az ott dolgozó nővéreknek, akik a szárnyaik alá vettek, és törődtek velem.

Ahogy számvetést végeztem az életemmel, arra jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve vele. Itt vagyok lassan 22 évesen, és fingom nincs az életről finoman szólva. Amióta az eszemet tudom, folyamatosan csak tanulok, a szerelmi életem terén hibát hibára halmozok, és van még 3 év az egyetemből, és amíg nem tudok változtatni. És hogy ne legyen elég a betegségem, még a srác is akivel randiztam, lelépett egy másik nővel, amíg a kórházban voltam. Itt nem a srác fájt a legjobban, hanem hogy már megint ez van. Még egy arcon törlés. Még egy megcsalás. Úgy gondolom, hogy ha valakivel ennyi tragikus esemény történik, az nem véletlen. Észre kell vennie magát, hogy valamit nagyon nem jól csinál. Anyukám mondta egyszer, ha valakivel egy baleset történik és túléli az azért van, mert nem hálás az életéért, és lehetőséget kapott arra, hogy ezen változtasson. Velem is ez történt, a halál torkából másztam vissza, pedig nem sok esélyt jósoltak.

Miután meggyógyultam egyből vissza kellett csöppennem a valóságba, ugyanis vizsgaidőszak volt. Maradt még hátra 3 hét, és volt még 2 vizsgám. Háromszor buktam meg, az egyik vizsgám sikerült az utolsó napon, viszont a másik tárgyból dékáni méltányossági vizsgám lesz. Eszméletlen érzések voltak bennem. Az a folyamatos ellenállás, blokk az agyamban már megőrjített. Hát nem volt elég a december, hogy észrevegyem magam, még egyszer belém kell rúgni? Nem volt kedvem tanulni. Nem volt kedvem napi 12 órát a könyvtárban dekkolni. Meg is lett az eredménye. Úgy éreztem, hogy ez már nem én vagyok. Letértem az útról. Én ezt már nem akarom csinálni, ennyit bírtam. Borzalmas volt hetekig ebben a bizonytalanságban és motiválatlanságban létezni. 

Nem tudom, hogy mi lesz velem. Megcsinálom az utolsó vizsgámat, és mindent megteszek, hogy sikerüljön. Aztán rendbe szedem magam. Én már csak boldog akarok lenni.

xoxo, Róza Natasa

Olvasva a júliusi bejegyzésem, mely óta már félév eltelt, valahogy magamra sem ismerek. Komolyan ennyire mélyen voltam a nyáron? Mert, hogy szeptembertől igen, arra emlékszem, de a nyár ezek szerint teljesen kiesett.

Azt tudni kell rólam, hogy imádom boncolgatni a férfi-női kapcsolatokat. Értelmet keresni minden mozdulatnak, mi miért történik, mert nyilván mindennek oka van. Az ősz elején én is megtapasztalhattam a másik oldalt, és én voltam a hunyó.

Volt egy srác, aki szerintem csak jókor volt jó helyen, és kihasználta a depressziós állapotomat és lépett. Én örültem, hogy végre valaki foglalkozik velem, viszont mikor kezdtem rendbe jönni, valahogy még rosszabbul éreztem magam, mert ő ott volt mellettem. Most hogy ezt kapuzárási vagy kapunyitási pániknak hívják nem igazán tudom eldönteni. Nem elégedtem meg azzal, ami volt, és még többet akartam. Valahogy azt éreztem, nem vagyok jó ember mellett. Nem tetszett a külseje, nem tetszett a látásmódja, szégyeltem megfogni a kezét az utcán, nem hogy nyilvános helyen mutatkozni vele. Valahogy azt éreztem, hogy nem vagyunk egy szinten, és elsiklottunk egymás mellett és csak egy ponton találkoztunk, de utána csak a mély zuhanás jött. Minden nap azon rágódtam, hogy mégis mit szerencsétlenkedem és hogyan mondhatnám meg neki, hogy ennek vége, anélkül, hogy teljesen összetörném. Elkezdtem bunkón viselkedni, közömbös lenni, nem kérdeztem és igazából nem is igazán érdekelt mi volt vele. Ha már megszólalt rosszul éreztem magam, és meg tudtam volna fojtani. Konklúzió: ha a pasi ugyanezt csinálja, fuss onnan, mert mindig szakítás lesz a vége, óvd meg magad a felesleges szívfájdalmaktól! Tudom, szörnyű ember vagyok, de valahogy nem volt szívem kidobni, miután elmesélte, hogy mikor szakított az exével majdnem öngyilkos lett. Aztán végül ő mondta ki, hogy legyen vége, viszont már másnap próbálta visszatáncolni magát. Én pedig csak szánalmat és közömbösséget éreztem. Mikor még össze sem jöttünk, már éreztem a késztetést, hogy meneküljek és hátra se nézzek. Fene azt a jó szívem, mindenkinek szeretek legalább egy esélyt adni, mert úgy gondolom az emberek megérdemlik. Viszont a női megérzésekre mindig hallgatni kell, nem igazán szoktak cserben hagyni. Soha többet nem fogok bohócot csinálni magamból. Még mindig bennem volt mellette, hogy jönni fog egy nagy szerelem az életembe, csak ki kell várnom.

xoxo, Róza Natasa

2019. július

Amikor csak sírsz a szobádban a fal felé fordulva, és folyamatosan csak azt a kérdést tudod ismételni magadban, hogy mi baj van velem? Ennyire nem lehetek egy nagy rakás szerencsétlenség. Folyamatosan bevonzom a rosszat, pedig én is ugyanúgy vágyom a boldogságra, mint más. Én is át akarom élni azt a mindent elsöprő szerelmet, amiről mindenki beszél, mikor megtalálja a nagy Ő-t. Tehát most jöjjön a nagytakarítás a fejben, és nyissunk egy új fejezetet.

Akár örökké is sajnáltathatom magam sírva a sötét szobámban, de ez már nem állapot. Amikor már én is érzem, hogy ez így nem mehet tovább, ott már tényleg komolyak a dolgok. Ez ugyanolyan, mintha a dohányzásról akarna valaki leszokni. Azt hallottam egyszer, hogy legalább ötvenszer el kell határoznod magadban, hogy le akarsz szokni és az ötvenedik után annyira megunod, vagy annyira határozott leszel, hogy tényleg sikerül. Szerintem az önsajnálattal is valahogy ez a helyzet. Olyan régóta érzem azt, hogy valami nem jó, hogy nem így akarok élni életem végéig, hogy állandóan csak siránkozom, és látom az emberek arcán, hogy unják már, hogy folyamatosan csak szomorú vagyok és másról sem tudok beszélni. Elég volt. Most jött el az ötvenedik alkalom. 

Alapjáraton az embereknek nehéz megmondaniuk, hogy mi is az igazi bajuk mikor depressziósak. Na hát én estig tudnám sorolni a problémáimat. Viszont a legfőbb problémám az, hogy arra várok, hogy valaki megmentsen végre. Egy férfitól várom el azt, hogy rendbe hozza az életemet. Az utolsó fuckboyomnál éreztem, hogy végre, az fog jönni amire egész életemben vártam, házasság, összeköltözés, majd gyerek, mert pont abban a korban volt a pasi és folyamatosan ezt hajtogatta. Én pedig elhittem. És amikor megfutamodott, megijedt, és azt mondta, hogy ő képtelen lenne komoly kapcsolatban élni, én csak ott maradtam üresen. Mintha most hullott volna teljesen darabjaira minden. A dédelgetett álmaim, a jövőm, minden szétesett. Túlságosan beleéltem magam. De én csak hinni akartam. Hinni akartam, hogy majd ő végre megment. Hát pontosan ezért estem pofára. Ezt már megszokhattam volna, hogy semmi sem történik úgy az életben, ahogyan eltervezem.

És ilyenkor mi is a teendő? Talán egy pár hónap múlva meg tudom írni, mikor már rendbe jöttem. De a felismerés félsiker. Innen lehet már építkezni és tudatosabban élni. Aztán majd elkezdhetem mantrázni, hogy "nem akarom, hogy megmentsenek, nem akarom, hogy megmentsenek, nem akarom..". Annyira nehéz a felnőttkor, olyan, mintha újra kamasz lennék, csak ott még kilátástalanabbnak éreztem a helyzetem. Most már eljutottam arra a szintre, hogy valahogy csak lesz, még csak 21 vagyok. Bár nem tagadom, néha rám tör a pánik, hogy egyedül fogok meghalni, de ezt elkönyveltem úgy, hogy talán minden szinglinek megfordul legalább egyszer ez a fejében. Hihetetlenül nehéz, viszont a remény még él bennem. Talán azt az utolsó kis reménysugarat kellene elengednem, nem kapaszkodni belé, hanem elkezdeni élni az életem, elindulni a saját utamon, és nem aggódni folyton mindenen. Bár ne lenne ilyen nehéz. Leírva olyan könnyen megy minden.

xoxo, Róza Natasa

Minden nő az életében legalább egyszer beadja a derekát és odaadja a szívét egy fuckboynak. Vagy úgy többnek. Ez alól én sem menekülhettem. Eddigi életem során hárommal álltam szemben, aztán kitudja mennyit sodor elém még az élet. Ez általában olyan téma, amiről a nők nem szeretnek mesélni, mert valljuk be, a kudarcra nem igazán vagyunk büszkék. Viszont a sorsunkat nem kerülhetjük el, és aki nem kockáztat az sosem nyerhet.

Na de kezdjük is, az első számú jelöltemmel. 16 esztendős voltam mindössze, még a fogalmat sem ismertem, hogy létezik ilyen, egészen 19 éves koromig. Én kis naiv oda és vissza voltam a srácért, mert nyilván úgy forgatta a lapokat már olyan fiatalon, mert ofc ez benne van a pasik vérében, hogy úgy éreztem, mintha a mennyben lennék. Azonban nem csak emiatt az érzés miatt imádjuk a drága fuckboyokat, hanem azért az érzelmi játszmáért is, amit csak ők tudnak nyújtani. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer a mennyországban vagy, egyszer a pokolban égsz. Függővé tesz. Ha egyszer rákapsz az ízére, annak az ízére, hogy valakinek eszeveszettül kellesz, nehéz leállni. Ez hasonló érzés lehet, mint a férfiaknál a vadászösztön. Visszakanyarodva az elsőmhöz, ha visszamehetnék az időben, akkor jól fejbe vágnám magam és üvöltözném, hogy MEG NE PRÓBÁLD! De hát a saját kárán tanul az ember. Én kis 16 éves naiv gimisként csak annyit fogtam fel, hogy mennyire jó, hogy bejövök ennek az irtó cuki srácnak. El is képzeltem, hogy majd megvár suli után, járunk majd randizni, a szüleim imádni fogják és örökkön-örökké együtt leszünk. Aha nem. Ekkora pofont még nem kaptam az életben, mint akkor. Ő nem akart semmit, két hét után szélnek eresztett. Két hét elég volt neki, viszont én két évig szenvedtem utána. 4 (!) évembe telt, mire teljesen túlléptem rajta. Ha meghallom a nevét vagy meglátom a vasútállomáson már nem kapok szívrohamot és nem ver le a víz. És hogy is sikerült? Önismeret. Szeretned kell magad, ahhoz, hogy többre tartsd ennél magad, mint holmi játékszer. Nem szabad hagyni, hogy kedvükre használjanak a pasik, nem szabad úgy ugrani, ahogy ők fütyülnek. Legyen tartásod, tudj nemet mondani, de nem szabad átesni a másik oldalra, mert akkor te veszed át a fuckgirl szerepet. 

Én naiv (nem tudom elégszer leírni ezt a szót), ennyi év szenvedés után, nagy bölcsen úgy gondoltam, hogy soha többet nem szeretnék egy fuckboy-al sem összefutni. Igen ám, de ezt nem mi döntjük el. Egy hosszabb kapcsolat és egy meglepő szakítás után elérkezett ketteske. A kedvencem a mai napig. Tetszett a külseje, iszonyatosan édes pasi volt. Viszont nehogy már ilyen tökéletes legyen minden, itt is kaptam egy hideg zuhanyt a nyakamba. Ő nem akart komoly kapcsolatot. Abban az időszakban eléggé el voltam kenődve, a hátam közepére sem kívántam volna egy kapcsolatot, tehát belementem a játékba. Ideig óráig el lehet hitetni magaddal, hogy ez mennyire jó is, hogy semmi elköteleződés, csak forró erotika, akkor hívod amikor csak akarod és jön is, nem kell semmiről sem beszámolnod, és azt kapod, amit megbeszéltetek. Na hát ez az én kis fejemben két hétig működött. Utána elkezdtem agyalni, hogy basszus ha olyan téren ennyire jók vagyunk, nem igaz, hogy nem lehet ebből semmi más. De nem tudod befolyásolni az emberek akaratát, csak alkalmazkodni tudsz. Én mondtam neki búcsút, és elég fájdalmas volt, viszont ő az egyetlen, akire szeretettel és tisztelettel gondolok vissza. És mit is tanultam meg ebből a kapcsolatból? Nem létezik olyan, hogy barátság extrákkal. Az egyik fél úgyis sérülni fog, de okos voltam, és mielőtt hagytam volna, hogy összetörje a szívem, leléptem.

Na de a legfájdalmasabb, amely még az egyeskénél is jobban fájt, és fáj még mindig, a hármaska. Talán azért fáj ő a legjobban, mert túl sokat vártam tőle. Megint bedőltem egy pasi szavának, pedig ismét nem kellett volna. Akkor ennyi erővel ne higgyek senkinek, mert mindenki hazudik? Hármaska sokkal idősebb volt, mint én, menő munkahely, doktori cím, saját autó, stabil családi háttér és mindezek mellett nagyon jól nézett ki. De talán a felfogása tetszett a legjobban, ahogy vélekedik a világról, hogy képes volt egy vita után azt mondani, hogy igazam van, és igyekezett a kedvemben járni. Túl szép is volt, hogy igaz legyen. Mikor elkezdtem beleélni magam, hogy végre jött valami komoly az életembe, mikor én is készen álltam volna egy komoly kapcsolatra, hát persze, hogy akkor estem pofára. Elköteleződési problémák. Félelem. Ő nem áll készen egy komoly kapcsolatra. És megint ott lettem hagyva lógva egyik napról a másikra. A dédelgetett álmaimmal, a fejben elképzelt közös jövőnkkel. Ismerős nem igaz? Tiszta egyeske.. És megint, ugyanabba a pocsolyába léptem, mint egykor 16 évesen. Ugyanaz történt meg velem, a történelem ismétli önmagát. Nem tudok kiszállni a mókuskerékből. Az is fuckboy már, akiről nem is gondolnád, hogy az? Igaz, csak ketteskével voltam tisztában ezzel, és ő nem is fájt annyira, mint a másik kettő. Ő egyenes volt velem. Ennyire nehéz egy pasinak egyenesnek lennie? És hiába a kor, hiába ha fiatalabb, ha idősebb, hatalmas baj van a férfiak fejében. Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy sorozatosan kifogom az összes ilyen pasit. 

A legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs mit lehetne tenni egy újabb sérülés ellen. Mit akarhat tanítani ezzel az élet? Pedig én teljes mértékben komolyan gondoltam, hogy szeretnék egy komoly kapcsolatot, szeretnék végre megnyugodni valaki mellett és elkezdeni tervezni az életemet. Ha komolyan gondolom és ezeket ki is mondom, mi kellene még? Miért jönnek olyan pasik sorozatosan velem szemben, akiknek elköteleződési problémáik vannak? Képtelen vagyok ezekre a kérdésekre választ adni, pedig éjjel nappal ezen kattogok. Hogyan legyek képes ezek után újra bízni? Annyira tisztelem azokat a nőket, akik képesek újra és újra felállni, és bízni miután összetörték a szívüket. Mert hisznek abban, hogy valahol rájuk is vár az igazi. Én kezdem elveszteni a reményt. 

Viszont a koronát újra meg kell igazítani a fejünkön, és menni tovább, csakis előre. Örökös reménység, milliószor összeragasztott összetört szív, erőltetett mosoly. De hátra ne merj fordulni...

xoxo, Róza Natasa

Már régóta furdal a gondolat, hogy kiadjak magamból mindent, leírjam azt, ami bánt, amiket átélek nap mint nap, csakis Miattad. Egyszerűen nem tudlak teljesen elszeparálni az életemből, hiába követlek ki, ne lássam a bejegyzéseidet, nem akarom, hogy naponta eszembe juss, de egyszerűen itt vagy. Mindenhol Téged kereslek az utcákon, ha meglátok egy hasonlóan kinéző személyt, a szívem elkezd hevesen verni, és csalódottan jövök rá, hogy nem is vagy a városban. Ez ezerszer rosszabb, mint bármelyik szakításom volt eddig. Hiába telt már el több mint fél év, egyszerűen nem tudom elfelejteni a legjobb barátnőmet. 

Azon gondolkoztam, vajon mit mondanék Neked, ha most találkoznánk. Ezt a kérdést egyébként rengetegszer feltettem magamnak, és a szituációkat lejátszottam a fejemben.
Legelőszőr sírva üvöltöttem volna Neked, hogy miért tetted ezt, miért hagytál magamra, miért nem próbálkoztál eléggé, miért nem tudtál őmellette engem is választani? Miért voltál ennyire ostoba, hogy választás elé állítsd magad? Miért nem örültél velem amikor meglett a kresz vizsgám, vagy miért nem dicsekedhettem, hogy milyen jól tudok vezetni? Miért nem rángattál ki a depressziómból, mint megannyiszor tetted? Miért nem veséztük ki együtt a Trónok harca évadait (annnnyiszor eszemben voltál), vagy miért nem írhattam Neked, ha eszembe jutott valami a trolin ülve? Miért, miért, miért?
Máskor pedig csak csendben befeküdtem volna az öledbe, és minden bánatomat elsírtam volna Neked, mert még mindig úgy érzem, hogy csak Te érthetsz meg. Se Anyukám, se a barátom, se az érdek barátságaim. Senki. Csak Te. De mégsem vagy itt. Mégsem voltál mellettem a legnehezebb időszakaimban, nem érdekelt sosem, hogy mi van velem. Te egyszerűen elengedtél. Gyűlöltelek ezért. Soha többé nem akartalak látni. Aztán persze a gerendát megtaláltam magamban is, én sem kerestelek. Egyszerűen nem tudtam hogyan csináljam. Most jópofizzak, hogy helló szia mizu? A-a, az nem én vagyok. Nem is tudnék mit írni. És félek, hogy nem lenne egyikünk sem a régi. Nem tudnánk önfeledten beszélgetni akár a semmiről is. Mert megváltoztunk.
A következő képkockán minden rendben volt. Minden olyan volt, mint régen. Kint ülünk az albink teraszán, Te kávézol, én pedig csak sírok Neked, hogy mennyire nehéz az egyetem, és kikérdezlek, hogy mit is vegyek fel a ma esti buliba. Miért nem tarthatott örökké ez a pillanat? Amikor még minden rendben volt és nem baszódott el semmi. Amikor nem nőttünk még fel, nem akartuk a másikra rátukmálni az igazunkat, és csakis egymásnak jelentettük a világot. A szívem szakad meg, ha visszagondolok azokra az időkre, amelyek már sosem jöhetnek vissza.

De a minap néztem a képeidet. Megnyugtat, hogy boldog vagy. Legalábbis ez jött vissza a képekből. És eltűnődöm, vajon Te is ezt érzed? Érzed a gombócot a torkodban, hogyha belegondolsz, hogy mit csesztünk szét, és mit romboltunk le? Hogy nem tudtunk, úgy változni, hogy egymás mellett maradunk? Engem a sírás kerülget, nem baj, hogyha Téged nem, legalább Te már túl vagy rajta. 

Azt hiszem 7 hónap kellett ahhoz, hogy megbékéljek teljesen. Elfogadjam azt, hogy Te sem vagy az, aki régen voltál. Olyan vak voltam és önfejű, nem ápoltam eléggé a kapcsolatunkat, de az az igazság, hogy abban az életszakaszomban nem is nagyon akartam. Nem voltam jól, nem tűrtem el magam mellett senkit, és ennek a barátságunk itta meg a levét. Pedig ha beszéltünk volna róla, ha elmondtam volna, most lehet nem ez lenne... De meg kellett történnie, semmi sem történik véletlen. A lelki fejlődésünkhöz elengedhetetlen volt ez a "szakítás", különben sosem lennénk azok, akik ma vagyunk.

Csak hogy tudd, elástam a csatabárdot, és megbocsátottam Neked.

Örökké Te leszel a legjobb barátnőm, senki sem veheti át a helyed.

xoxo, Róza Natasa